Menny és pokol

*

Egy ember mennyről és pokolról
beszélgetett az Úrral.

- Jer, lásd a poklot! – mondá az Úr.
Beléptek egy terembe, ahol jó néhányan
ültek körül egy pörkölttel telt, hatalmas üstöt.
Csonttá-bőrré soványodtak
,az arcuk kétségbeesett.
Mindegyikük kanalt tartott a kezében,
mellyel az üstbe nyúlhatott, de a kanál nyele
sokkal hosszabb volt, mint a saját karjuk,
így nem tudták a szájukba tenni az ételt.
Leírhatatlanul szenvedtek.
- Most jer velem a mennyországba! –
hívta a férfit egy idő múlva az Úr.
Egy másik terembe jutottak, pontosan olyanba,
mint az első: ugyanaz a húsos üst,
ugyanolyan sok ember, ugyanolyan hosszú
nyelű kanalak. Csakhogy itt mindenkin látszott,
hogy boldog és jóltáplált.
- Nem értem – csodálkozott a férfi. –
Miért boldogok ezek és miért nyomorultak
amazok a másik teremben,
ha egyszer minden ugyanaz.
- Ó, ez igazán egyszerű – mosolyodott el az Úr.
– Az itteniek megtanulták etetni egymást

Négy gyertya égett az adventi koszorún.
Olyan csend volt, hogy hallani lehetett
amint a gyertyák beszéltek.
Az első gyertya megpislant és elkezdte:
a nevem B É K E.
AZ ÉN LÁNGOM VILÁGÍT, DE AZ EMBEREK
NEM TARTJÁK BE A BÉKÉT!
A lángja pislákolni kezdett, míg végül kialudt...
A második gyertya is rákezdte:
a nevem H I T.
AZ EMBEREK NEM AKARNAK TUDOMÁST SZEREZNI
SEMMIRŐL, ÚGYHOGY HIÁBA VILÁGÍTOK ÉN IS!
Huzat támadt és a gyertya lángja kialudt...
A harmadik gyertya szomorúan és csendesen rákezdte:
az én nevem S Z E R E T E T.
MÁR NINCS ÉRTELME, HOGY VILÁGÍTSAK,
AZ EMBEREK FÉLRETOLTAK ÉS ELFELEJTETTEK!
És a lángja sisteregve kialudt...
Egy kisfiú lépett a szobába.
Ránézett a gyertyákra és így kiáltott:
"NEKTEK ÉGNI KELL!"
És majdnem sírva fakadt...
És ebben a pillanatban megszólalt a negyedik gyertya is:
Ne félj! Ameddig én égek, addig mindíg van remény!
"A NEVEM REMÉNY!"
És a kisfiú meggyújtotta róla a három kialudt gyertyát.
A remény lángjának soha nem szabad kialudnia...
...és így a négy lángot:
Békéét,
Hitét,
Reményét,
és Szeretetét
őriznie kell mindörökre.,







Angyali történet
"A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak."
Két utazó angyal megállt, hogy az éjszakát
egy tehetős család házában töltse el.
A család udvariatlan volt, és megtagadta
az angyaloktól, hogy a nagy ház vendégszobájában
pihenjék ki magukat. Ehelyett egy kis helyet
kaptak a hideg pincében.
Amikor kinyújtóztak a kemény padlón,
az idősebb angyal meglátott egy lyukat a
falon és kijavította azt. Amikor a fiatalabb
angyal kérdezte, miért, az idősebb angyal így felelt:
- A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.
A következő éjjel mindketten egy nagyon
szegény, de vendégszerető paraszt és
felesége házában pihentek. Miután azt a kevés
ételt is megosztották velük, amilyük volt,
átengedték az angyaloknak az ágyukat,
ahol ők jól aludtak.
Amikor a következő napon a Nap felkelt,
az angyalok könnyek között találták a parasztot
és a feleségét. Az egyetlen tehenük, akinek a teje
az egyedüli bevételük volt, holtan feküdt a mezőn.
A fiatal angyal dühös lett és kérdezte az idősebbet,
hogyan hagyhatta, hogy ez megtörténjen.
- Az első embernek mindene megvolt, mégis
segítettél neki - vádolta. - A második családnak
kevese volt, és hagytad, hogy elpusztuljon a tehenük.
- A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak -
mondta az idősebb angyal. - Amikor a nagyház hideg pincéjében pihentünk, észrevettem, hogy a falon
lévő lyukban arany van. Mivel a tulajdonos
olyan mohó volt és nem akarta megosztani
szerencsés sorsát, betapasztottam a falat,
hogy ne találhassa meg. Amikor az utolsó
éjszaka a paraszt ágyában aludtunk,
jött a halál angyala, hogy elvigye a feleségét.
Helyette odaadtam a tehenet.

"A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak."



Tudod, hogy ki a szerencsés,
talán nem is attól függ,
kit, mennyi szerencse ér,
hanem,
hogy milyen a belső szeme,
meglátja-e a fényt a sötétben,
vagy engedi,
hogy belé költözzön a vaksötét, ...

a rosszban a jót megtalálni,
talán nagyobb szerencse kell,
mintha ölbe hullik a szerencse,
ha önmagában hordja valaki,
akkor az a szerencse nem forgandó,
akkor az nem egy lehetséges valami,
ami néha jön, legtöbbször elkerül,
akkor az a ,,van",
mint az oxigén átjárja az embert,
aki ilyen szerencsés,
mindenben megtalálja a szépet,
még a rosszban is, még a csúnyában is,
mert szerencsés,
mert jót meglátó a természete,
ugyanattól lehet boldog is,
boldogtalan is az ember,
attól függőn, honnan nézi,
a napos, vagy az árnyékos oldalról,
ki a világ szemében nagyon szerencsés,
aki mindenhol elviszi a főnyereményt,
az is lehet nagyon szerencsétlen,
ha olyan a természete,
hogy a jóban is megkeresse,
óriássá növessze
a mindenben megbúvó rosszat,
ha az életben is a halált keresi,
lehet szerencse, és átok is,
hogy megismertelek,
de én érzem,
hogy nagyon szerencsés vagyok,
amiért egymásra rátaláltunk,
a kevés is lehet sok,
és a minden is lehet kevés,
ha rossz oldaláról nézi az ember a világot,
aki játékban soha nem nyer,
az is megtalálhatja szerencsét,
a soha nem múló szerencséjét,
ha nem magán kívül
a mindig változó világban,
hanem önmagában keresi.


Benedek Elek Nagy Mesekönyvéből

Az ember életideje

Mikor Isten a teremtés munkáját bevégezte,
maga színe elé hívatta az
embert, s kérdezte:
- Hány esztendeig szeretnél élni?
Az ember egy kicsit gondolkozott, s azt felelte:
- Elég lesz, Uram, harminc esztendő.
De hogy kiment az Istentől, mindjárt megbánta,
hogy olyan kevés életidőt
kért. Az ember után az ökör ment be,
s ez húsz
esztendőt kért az Istentől.
Kijő az ökör, de mindjárt megbánja, hogy
húsz esztendőt kért, gondolta,
elég neki tíz esztendő is.
Azt mondja az ember az ökörnek:
- Ha sokallod, add nekem felét.
Az ökör odaadta jó szívvel.
Most már az embernek volt negyven esztendeje.
Az ökör után bemegy a
szamár, s kérdi az Úr tőle:
- No, szamár, hány esztendőt adjak neked?
- Annyit, Uram, mennyit az embernek,
éppen harminc esztendőt.
De mire kiment, már meg is bánta,
hogy olyan sokat kért.
Kérdi odakint az ember:
- Hány esztendőt kértél, szamár?
- Oh, ne is kérdezd! Nagy szamár voltam,
harminc esztendőt kértem, meg
is kaptam, pedig elég lenne nekem a tizenöt is,
elég bogáncsot ehetem
azalatt.
- Hiszen ha sokallod - mondotta az ember -,
add nekem a másik tizenöt
esztendőt.
- Jó szívvel - mondotta a szamár -,
legyen a tiéd!
Most már volt az embernek
ötvenöt esztendeje.
A szamár után a kutya ment be,
az tizenkét esztendőt kért az Istentől s
abból is átadott nyolcat az embernek.
Most már volt hatvanhárom esztendeje.
A kutya után bement a majom. Az húszat kért, s abból odaadott az
embernek tízet.
Mikor az ember így szépen kiegyezkedett az állatokkal,
visszament az
Úristenhez, s jelentette az egyezséget.
- Jól van - mondá az Úr -, ha megegyeztetek, legyen úgy.
Hanem mi lett ebből az egyezségből?
Az lett ebből az egyezségből, hogy az ember, amíg harmincéves, addig
igazi ember módjára él. Harminctól negyvenig ökör
módjára dolgozik,
kínlódik, húzza a terhet.
Negyventől ötvenötig egy kicsit nehezedik:
lassan viszi, cipeli a terhet, mint a szamár.
Ötvenöttől hatvanháromig
otthon hagyogatják házőrzőnek, mint a kutyát. Hatvanháromtól beleesik a
gyermekségbe, s játszanak vele,
mint a majommal szokás.